Április 26-án rendezték meg a Református Templom közösségi terében a következő Tágas Térre "felkészítő-összekovácsoló" dicsőítő alkalmat. A zenét az újonnan megalakult dicsőítő banda, a K.Ö.D. (Keresztény Ökumenikus Dicsőítők) szolgáltatta. Bár az előzőekhez képest kevesebb létszámmal volt jelen a szegedi és környékbeli kereszténység, de Isten ezt az alkalmat sem hagyta ki. Hogy mi is történt? Milyen csodát művelt az Úr? Nézzük meg az én szemszögemből...
Mint végzős egyetemista nem állok a helyzet magaslatán és erősen kételkedtem abban is, hogy most jelen tudok lenni ezen az eseményen. De egy barátnőmmel megegyeztünk, hogy ne menjen egyedül, elmegyek vele, ha aznap írok egy oldalt a szakdolgozathoz. Négy óra körül keresett engem (az alkalom 19 órakor kezdődött), hogy hogyan is állok? Hááát, 3/4 oldal be volt gépelve, szerkesztve már nemigen. De nem szerettem volna, hogy egyedül menjen, így mondtam, hogy elmegyek vele, bevállalva azt, hogy tudtam, az utolsó busszal fogok hazajönni. Viszont kevés időm maradt fél öt után: fürdés, készülődés és már mehettem is buszra. Tehát ebből az szűrhető le, hogy nem igazán akartam magamtól eljönni azon az estén, kapkodtam, hirtelen döntöttem, de mégis vágytam Isten jelenlétére. Majd ahogy kisétáltam a buszmegállóba, ahogy elsétáltam a Somogyitól a Honvéd térre és ahogy este állva dicsőítettem egyre jobban megfájdult a lábam. Mivel a szakdolgozat 'heves' írása miatt egész nap a szobámban ülök, az elmúlt napokban éreztem, hogy ez nem tesz jót a lábamnak.
A dicsőítés azonban nagyon jól kezdődött: Gábriel Anna arra buzdított minket, hogy álljunk fel, szedjük ki az első két sor széket és állva dicsőítsük Istent. Kijelentette, hogy az este folyamán Isten jelen lesz és munkálkodni fog. Hogy Isten szeret minket és ma gyógyítani és üzenni fog. Én ezt kétellyel fogadtam, és azt gondoltam: "milyen jó, hogy másokat meg fog gyógyítani". Ebben a pillanatban Anna kimondta a gondolatom, nagyjából ugyanezekkel a szavakkal: "Most biztosan azt hiszed, Isten mindenki mást meg tud gyógyítani csak téged nem. De ez nem így van!" Ekkor nagyon meglepődtem, egyből jött a kérdés, hogy "Köszi Istenem, ez most mit akar jelenteni?" és pár könnycsepp is megjelent az arcomon, hiszen az ilyen alkalmakon nagyjából mindenen elsírom magam...Hiába, nálam a Szentlélek ebben a formában is megjelenik.
Majd az alkalom folyamán nagyon könnyen belehelyezkedtem a dicsőítésbe, ez azt jelenti, hogy szabadnak éreztem magam. Engedtem, hogy Isten belevezessen az Ő szeretetébe. De egyre jobban fájt a bal lábam. Ami már kezdett zavarni is. Nem gondoltam arra, hogy elmenjek közbenjárásra, de mikor hátrapillantottam, megláttam az egyik barátom, aki tudtam, hogy közbenjárós. Így abban a pillanatban szinte végig sem gondoltam, hogy mit fogok mondani, elindultam hátra és megkértem, hogy imádkozzon értem. Aztán az imaszobában, mint aki nagyon is határozott, egyből tudtam miért is kérek imát: a szakdolgozatomért és a fájós lábamért. Minden közbejáró alkalom egyedi, most is megérintett. De mikor a lábamért kezdett imádkozni és megparancsolni a fájdalomnak, hogy távozzon, olyat még nem éltem át. Elhittem, hogy távozni fog, elhittem minden egyes kimondott szót. Mikor azonban véget ért az ima, még jobban fájt a lábam!!! Komolyan?!!! Pedig én úgy reménykedtem...Aztán elkezdtem próbálgatni, forogni, ugrálni....és aztán hirtelen eltűnt! Megszűnt a fájdalom! Nem hittem el, nem lehet ezt felfogni. Csak megölelni tudtam a közbenjárót, nevetve és mosolyogva a dolgon, hogy ez biztos nem történt meg, hogy biztos nem velem történt meg, hogy ez most komoly???????
Majd kijöttem. Megálltam az ajtóban és...fogtam a fejem. Ott álltam 2 percen keresztül. "Istenem! Köszönöm ezt a csodát! Újra bebizonyítottad nekem, hogy VAGY, hogy LÉTEZEL, bárki bármit is mond. Köszönöm! Köszönöm!" Ismételtem a "köszönöm"-öket, és mondogattam, hogy "ez lehetetlen, Istenem, veled pedig mégis minden lehetséges". Itt ez az ambivalens érzés, így hát az első dolgom a terembe berohanva az volt, hogy elmondjam a barátaimnak, akik tágra nyílt szemekkel figyeltek és nevettek, hiszen tudták, hogy Isten ennyire csodálatos, nem én.
Egy dal még lement, majd vége is volt az dicsőítésnek. Azonban a közbenjárós barátom odajött, megkérdezve hogy "Ez most biztos?" meg "Tényleg nem fáj?", mintha ő sem hinné el, hogy Isten őáltala munkálkodott :) Majd miután megbizonyosodott, megkért, hogy tegyek tanúságot, mondjam el mindenki előtt. Valahogy nem is nagyon hezitáltam (pedig nem szeretek és nem is tudok szerepelni), de tudtam, hogy a dicsőség nem az enyém, hanem Istené. Mikor kiszólítottak, "kilibegtem" és kint állva éreztem, hogy most teljes Isten műve, hogy nem tartottam meg magamnak az örömömet, hanem megosztottam másokkal. Így lett teljes a gyógyulás!
Isten a legnagyobb rendező: el sem akartam jönni erre az alkalomra, nem is akartam közbenjáró imát kérni és kb. 2 órával előtte döntöttem el, hogy egyáltalán elmegyek. Isten mégis pont velem tett csodát! Ugyanígy járt a közbenjáróm is...mégis minden mintha pontról pontra meg lett volna szervezve. Hatalmas! :)
Azt még tudni kell rólam, hogy márciusban Budapesten a Damian Stayne konferencián jártam, ahol gyógyítás is volt. Akkor nagyon szerettem volna megtapasztalni Isten hatalmas, gyógyító erejét a "saját bőrömön", talán túlságosan is vágytam rá. És most itt, egy kisebb alkalmon, ahová spontán jöttem el, ahol nem is gondoltam volna, hogy ekkora dolog történik velem...Itt cselekedett! Isten kiszámíthatatlanul klassz rendező! És orvos! Egy újabb ok, amiét még jobban szeretem Őt! :)
Szóval ez egy nagyon jó este volt! Számomra a tanulság: ha Isten valamit eltervezett az úgy lesz és ha Isten hív, úgyis eljutok a megfelelő helyre.
Kép: pinterest.com
Esemény: https://www.facebook.com/events/1288753591171770/
A legjobb rész még hátra van...nagyon áldott alkalom volt, remélem nem az utolsó!
