Ha valami nagyon rosszul sül el, tuti biztos, hogy Istenhez fordulok utoljára, ami igazán rossz reflex, vagy pedig illedelmesség határát súrolva számonkérem, hogy "MI volt ez Istenem? Hmm?" Ha pedig valami jól, belefeledkezem és egy héttel később jut eszembe, hogy elfelejtettem megköszönni és hálát adni ezért Istennek.
Miután a végzős félév nehézségekkel, buktatókkal és hegyekkel tarkítva telt, muszáj volt edzéstervet kidolgozni: minden este imádkoztam, hálát adtam azért, hogy aznap mennyit haladtam. Ha picit is, az is haladás! A vizsga előtti nap jutott el a tudatomig, hogy esélyem sincs egy nap alatt 5 tételt megtanulni...Ekkor hálát adtam a nehézségekért az életemben, amit igazán furcsa volt hangosan kimondani.
Hálát adni a nehézségekért? Ezért imádkozni? Van értelme?
Hát, persze! Olyan nehéz volt kimondani, hogy "Köszönöm Istenem, hogy idáig eljuthattam, köszönöm, hogy minden megpróbáltatásomban velem vagy és ezek által formálsz engem." Az élet legnehezebb mondatait valahogy mindig az élet legnehezebb történései szülik meg. A vizsga előtt nekem sem jutott volna eszembe, hogy visszatekintsek az elmúlt 3 év egyetemi évemre...visszaemlékeztem, amikor éppenhogy, de átmentem egy nagyon nehéz szóbeli vizsgán (amiből előző évben megbuktam), és ezt az eredményt biztos nem egymagam értem el. Isten már akkor is ott volt! ;) Hogy hangosan kimondtam ezeket, azáltal megvallottam a problémát és átadtam Isten kezébe, hogy hozza ki a legjobbat ebből a helyzetből, hozza ki a legjobbat belőlem.
Isten nem az, akivel csak ünnepnapon, tisztán, kiöltözve kell csak találkoznom. Ő az, aki koszosan, bűnökkel telve, görnyedt vállal és hamis hanggal is magához ölel. Nem az, akivel csak a jó és szép dolgokról kell beszélnem, nem az, akihez csak szép szavakat kell illedelmesen elmormolnom. Hanem az, akivel az élet nagy gondjait megvitathatom, feltehetem a jövőmmel, múltammal kapcsolatos kérdéseimet, aki útmutatást ad a jelenemhez. De számon is kérhetem, a "miért?"-ekre is szívesen ad választ, ha van annak értelme és jelentősége az életemre nézve. A nehézségek közepette egy-egy elmondott ima, egy "Kérlek Istenem, most segíts meg!" is közelebb visz minket Hozzá, mert ilyenkor vesszük észre, hogy mi egyes helyzetben tehetetlenek vagyunk, és reméljük, hogy van Valaki, aki látja a nyomorunkat és kész közbelépni, mikor Hozzá fohászkodunk.
Nehéz elhinni, hogy mindennek oka van. Sokszor túl nehéz. Tudom. Én nem látom az egész képet, nem látom az egész életemet, úgy ahogyan Isten. Én csak éppen egy szeletét élem, Ő pedig az egészet látja. Viszont vannak olyan dolgok, amelyeket néhány év távlatából nézve megértettem. Hogy azok nélkül most nem ilyen ember lennék, talán nem is ismerném a barátaimat, nem járnék közösségbe, talán Istent sem ismerném ennyire, mint most. Mert Isten egészen lát, végtelenül. Neki nem ugyanaz az idő jelentése, mint nekem. Ha visszaolvasom az imanaplómat, sokszor csodálkozom, hogy milyen apróságoktól féltem, milyen pici dolgok foglalkoztatták a mindennapjaim. De ez így van jól. Vannak dolgok amik nagy jelentőséggel bírnak, de abban a pillanatban, amint túljutunk rajtuk, minden sokkal egyszerűbbnek látszik. Ezek által fejlődünk: milyen lenne, ha egész életünkben úgymond egyetlen pontban maradnánk? Se jó dolog nem történne velünk, se rossz, hogy abból újult erővel felépüljünk? Értsd jól: nem akarok folyton örömünnepet, sem az egész életemet a sötét gödörben leélni, de ha már adott egy helyzet, amin nem tudok változtatni, kérem Istent, hogy ezáltal is formáljon és segítsen eligazodni, akármilyen nehéz is.
Mi van akkor, ha már az elején, vagy a nehézség közepette átadod a problémát Istennek? Sokkal jobb és hatalmasabb kezek veszik kezelés alá az ügyedet. Viszont hinned is kell, ahogyan az egyik szép történet is mutatja: nem ér semmit az esőért való imádkozás, ha nem hiszel benne és nem viszel esernyőt! Tehát vedd észre a problémát, add át Istennek és higgy benne, hogy minden a lehető legjobb úton fog haladni. Isten csak tudja már, hogy mit csinál! :)
(Képek: pinterest.com)
