Ahogy én látom...

Kereszténység és programok Szegeden és környékén

The Vision Film

2018. szeptember 11. 09:20 - blackbird14

Ez a mi Víziónk is. Egy határozott hitű, Jézussal járó, bátor új nemzedék.

A videó magyar felirattal megtekinthető: a videó jobb alsó sarkában Feliratok, majd mellette kattints a Beállításokra, ott válaszd a "Feliratokat" és onnan a "Magyar" nyelvet.

Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson! :) 

Szólj hozzá!

Jézussal lenni

2018. július 24. 12:37 - blackbird14

Az Oltáriszentség tekintete

Sokszor tapasztaltam azt, hogy nem tudok Jézusra figyelni, nem tudom megérteni az Oltáriszentségben. Nem tudom értelmezni azt, ahogyan Ő jelen van a szentségimádáson ebben a formában. Ez mostanában megváltozott...

Többször volt már olyan ezelőtt különféle programokon, hogy kezdtem megérezni az Eucharisztia jelentőségét. Ezek által mindig egyre közelebb és közelebb kerülök e misztériumhoz. Volt, hogy csak egy kis csöndes, felolvasós éjszakai szentségimádáson érintett meg Jézus, máskor pedig nagy ünneplés közepette. 

2017-ben eljutottam Damian Stayne konferenciájára Budapestre, ahol volt Tűz és Fény szentségimádás is. Ez úgy néz ki, hogy középre hozzák be Jézust, és az emberek körbeállják. Egy-egy helyen kabátokat, pulcsikat raktak le a földre, így várták a bevonuló Jézust. Olyan ünnepi volt és annyira megható. Közben mindenki ünnepelt, mert olyan volt, mintha Jézus a mi szívünkbe is bevonult volna. Sokáig bajban voltam, hogy nem baj-e az, hogy felállunk, mikor bent van az Oltáriszentség. De miközben bevonult, sorban térdelt le mindenki, keresztet vetettünk, majd a kihelyezés után, folytatódott a zene és ünneplés, felálltunk és Jézus felé fordulva osztottuk meg Vele gondolatainkat, imáinkat, énekeinket. Aztán én is úgy gondoltam, hogy biztos nem bánja, ha éppen állok, ülök vagy térdelek. Amikor pedig valaki bekiáltotta, hogy "Jézus él!", akkor rájöttem, hogy tényleg így van. 

2018 elején kijutottam Augsburgba a MEHR konferenciára (ami az ottani Imádság Háza nagyszabású rendezvénye) és voltam ott kétszer is misén. Az egyik reggel hirtelen határoztam el, hogy ott maradok a misén, nem is volt nálam a fordító gép, így az egyik barátommal úgy vettünk részt rajta, hogy ő aránylag tudott nekem fordítani, de persze nem mindent értettünk. Felemelő volt megtapasztalni, ahogyan a tucatnyi atya jön befelé és hangzik az ünnepi zene, tényleg olyan tisztelettel bánt ott mindenki Jézussal. Majd énekeltük: "GLORIA in excelsis Deo!" és semmi zene, csak az emberi hangok gyönyörű keveredése és ekkor könnyekig meghatódtam. Az atyák hite engem is elragadott. Életem legszebb miséje kerekedett ki ebből a hirtelen elhatározásból, ahol megtapasztaltam az Eucharisztia tiszteletét.

Majd idén tavasszal a Regionális Karizmatikus Találkozó keretein belül, április 6-án, az első pénteki szentmise kezdetével és 7-én hajnalban virrasztottunk a Piarista templomban. Páran a barátaimmal elhatároztuk, hogy végig részt veszünk az alkalmon és bent töltjük az egész éjszakát. Folyamatosan váltották egymást a blokkok: dicsőítés, Szentírás olvasás, közbenjárás a városért... Persze vittünk hálózsákot és egy kicsit aludtunk is, de voltak, akik egészen hajnalig kitartottak. Számomra meghatározó volt két dolog is. Egyrészt, hogy a szentségimádás helyét igényesen, Jézushoz méltón, kreatívan feldíszítették, ami tényleg olyan széppé tette az egészet. Másrészt pedig, hajnalban, amikor már csak tényleg néhányan maradtunk, olyanfajta dicsőítésben lehetett részünk, mint talán még soha. Az egyik barátom csak egy szimpla dalt kezdett el játszani, majd mindenki, ahogy tudott becsatlakozott. Ebből az kerekedett ki, hogy úgy éreztük, mintha angyalok vennének minket körbe, szépen énekeltünk (pedig közülünk nem mindenkinek van képzett hangja, pl. nekem sem :) ), nagy összhang volt közöttünk és a nyelvimáink is felerősödtek. Mintha egy cseppnyi menny szakadt volna ránk, olyan áldottaknak éreztük magunkat. Jézus valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan és különleges módon töltötte ki az emberi hiányosságainkat. Semmivel sem éreztünk magunkat fenségesebbnek, fentebb valónak, hanem mintha Ő ragadt volna minket Magához, Ő ereszkedett volna le hozzánk.

img_20180407_030339.jpg

Sokáig nem értettem, miért olyan fontos a szentségimádás, mi az értelme. De amióta egyre több alkalom adódik és ott vagyok Jézus előtt, változnak bennem a dolgok. Az Oltáriszentség jelenlétében többször előfordul velem, hogy csak sírok. Nem vagyok még valami tapasztalt teológia terén, de talán soha senki nem fogja tudni nekem elmagyarázni, hogy Jézus hogyan van jelen teljes valójában az ostyában. Mert ezt hinni kell. Elhiszem, hogy abban a gyönyörű szentségben ott van. Nézem, csodálom, kérdezem, hallgatom. Nem tudom, mikor vagyok Vele  már túl tiszteletlen, hogyan is kellene viselkednem ekkor, de van, hogy csak neki lengetem a zászlót, neki éneklek, neki (vagy talán egy kicsit Vele) táncolok. Mikor a jelenlétben vagyok, már nem próbálom meg kielemezni, megfejteni, rájönni a titokra. Mert úgysem fog menni. Csak vagyok, úgy ahogy Isten lát engem. Csak figyelem Őt, erőt veszek, töltődöm. Ez pedig működik. 

A lényeg az, hogy Jézus tekintete alatt lenni nem felesleges időtöltés. 

Én is kíváncsi vagyok rátok! Fogalmazd meg, hogyan érintett meg Isten egy szentségimádás alatt, hogyan értetted meg az Ő jelenlétét. Szívesen várom tanúságtételedet az ahogyenlatom22@gmail.com email címre! :) 

 

(Kép: saját fotó, Regionális Karizmatikus Találkozó)

Szólj hozzá!

Jó tanítványod vagyok?

2018. július 14. 09:32 - blackbird14

"Jó tanítványod vagyok?" - tettem fel magamnak a kérdést a szőregi János kurzuson, melyet a Szent András Evangelizációs Iskola tartott július 2-8-ig. Ki is a tanítvány? Ki a Mester? Ki az apostol? Az egyik tanításból szemezgettem most a blogra, mely szerintem mindannyiunk számára nagyon hasznos lehet.

"Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere." (Mt 10,25)

De ki is a Mester és kik a tanítványok?

Héberül a  "Rabbóni!" vagy "Rabbúni!", "Mesterem!" megszólítás Jézusra utal a Szentírásban. Jézusra a tanítványok úgy néztek, mint nevelőjükre, aki nevelte őket az életre. Figyelték Jézus viszonyulásait: kapcsolatait, a munkáját, hogyan szórakozott, hogyan viselte a gyászt, hogyan viszonyult érzéseihez, hogyan hal meg. Ebben pedig követték is Őt. 

A tanítványok nem klónozzák le Jézust, hanem Jézus alapértékei szerint élnek, az Ő lábnyomaiban járnak. Ez egyfajta élethivatás, egy életprogram. Az az élet fő értékrendje és célja, hogy olyanná legyen a tanítvány, mint a Mester. Fontos megjegyezni, hogy az ember nem válik tanítvánnyá, ha nem szemléli Jézust. Az inas sem tükrözi vissza mestere tudását, ha nem tanul mesterétől, nem él vele és nem szemléli életét, munkásságát. Antióchiában először nevezték a tanítványokat keresztényeknek, "krisztusiaknak", tehát Krisztus életét követőknek.

"Azután fölment a hegyre. Magához hívta, akiket ő akart, és azok odamentek hozzá. Létrehozta a Tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket igét hirdetni." (Mk 3, 13-14)

A tanítványoknak az a dolguk, hogy "Vele legyenek", Jézussal legyenek. Ez a hivatásuk, a küldetésük. Ezt lefordítva mai életünkre úgy értelmezzük, hogy csak úgy ismerhetjük meg Jézust, úgy élhetünk hiteles keresztény életet, ha Jézussal vagyunk. Ha leülünk a lábaihoz, olvassuk az Ő szavait. Ez a tanítványság sok idő, mivel egy tanulási folyamat. Jézust sosem fogjuk megismerni teljesen ezen a földön, éppen ezért életünk végéig tanítványok vagyunk. Szükségünk van a Jézussal töltött időre, hogy tükrözni tudjuk életünkkel Mesterünk életét.

Miért követték Jézust az emberek?

A tömeg azért követte ezt a különös embert, mert hallották miket művelt. Jézus tetteiért, csodáiért követik, azért mert enni adott a népnek. A tanítványok viszont feltétel nélkül követik Jézust, mert nélküle nincs mit enniük, nincs hová menniük, hiszen mindent feláldoztak küldetésükért. Te miért követed Jézust? Azért mert csodákra vágysz, mert ez a divat, mert ezt mondták... Vagy meg akarod Őt ismerni és Vele akarsz lenni?

Jézus pedig foglalkozik tanítványaival. Könyörög értük (Jn 17,9-19), személyesen hívja meg őket (Jn 1,35-51), sőt megjelenik nekik többször is halála után (Jn 21). Olyan, mintha kivételezne velük. Nem szeretnénk mi is ilyen közel kerülni Jézushoz? 

Kik az apostolok?

Az apostolok kizárólag tanítványokból lesznek. A tanítvány a Mester tükörképe, az apostol küldött. A tanítvány tanul, bölcsességet gyűjt, ellesi a Mester tetteit, az apostolt pedig már elküldi a Mester, hogy tegyen ugyanígy, ahogyan Ő is tesz.

Amit tudni kell: ha egyszer elhívott a Mester tanítványnak, ez az apostolkodással nem fog megszűnni. Miközben szolgálsz, ugyanúgy meg kell maradnod tanítványnak, le kell ülnöd Jézus lába elé. Sőt még jobban figyelned kell a szavait, üzeneteit, rászánni Jézusra az idődet. Mert nem a szolgálatod, a csodáid fognak üdvözíteni, hanem az Istennel való kapcsolatod. Ez azt jelenti, hogy 1. tanítványság, 2. apostolkodás. Örökre tanítványok maradunk, ezzel átadjuk magunkat annak az elvnek, hogy taníthatóak maradunk. A legnagyobb tanítvány pedig: maga az apostol!

A kurzus során én is feltettem magamnak a kérdést: Jó tanítványod vagyok, Mesterem? Merd te is feltenni a kérdést Istennek és bármilyen is válasz, hallgasd Őt figyelemmel.

jesus.jpgKép: pinterest.com

 

Forrás: János kurzus, saját jegyzet

Szólj hozzá!

A Papa dolgozószobája

2018. május 13. 15:54 - blackbird14

Mivel valamelyik reggel volt helyem reggel a buszon, a tájat bámulva érdekes kép tárult magam elé. Hadd osszam meg veletek!

Egy régi stílusú, átlagos dolgozószobában vagyunk, benne ízléses szőnyeg, sötétbarna színű íróasztal, lámpa, könyvektől roskadozó polcok. Az asztalnál egy apuka áll, rendezgeti a papírokat, egyik helyről a másikra rakja, osztályoz, sürög-forog, gondolkodik mi, hogy legyen. Az asztalon ceruzák és tollak hevernek. Lefirkant valamit, mosolyog, mert minden rendben van. Nem csúsznak ki kezei közül a dolgok. Pontosan tudja, hogy mit, miért csinál. 

Aztán egy kisgyermek jelenik meg, besunnyog, nézi, hogy mit csinál az apukája. "Apa, mi ez? Mit dolgozol?"-hangzik a kíváncsi kérdés. Aztán további kérdésözön: "Ide mi van írva? Felolvasod nekem? Nagyon nehéz, amit dolgozol? Miért nem inkább velem vagy?" A gyermek jár-kel, sündörög a bútorok között, majd kezeivel az asztalba kapaszkodva, átlátva a papírkupacokon, figyelemmel kíséri apja minden mozdulatát. Bár meg nem értheti azokat. Az apa a szeme sarkából nyomon követi fia minden lépését, szája mosolyra görbül, szíve pedig megdobban minden érdeklődően feltett, őszinte kérdés után. A gyermek a lapok közül néhányra - valami titkos alkotási vágyból vagy apja példáját véve - nagyon "szép" irkafirkákat rajzolt. Az apa nem lett mérges. Ugyan elmondta, hogy ezek fontos papírok, de nem tudott a fiára haragudni. Leült a nagy, puha székbe, gyengéden kezébe vette gyermekét és hosszan magához ölelte. 

Tudod, ez a történet a Mennyei Papáról szól. Az Ő kezei közül nem csúsznak ki a dolgok, hisz mindent tud. Minden hibánkat egyből korrigálja, minden támadást egyből győzelemre fordít, a gonosznak semmi esélye. Ő mindenre hat, mindent tud irányítani, nem lepődik meg semmin. Nála nincs múlt, jelen és jövő... Nála csak a VAN van, hiszen Ő mindig volt, van és lesz. Teljesen rád tud koncentrálni, mert Ő minden megtett és elkövetkezendő lépésedet ismeri. Nála mindig minden rendben van.

Kik vagyunk mi? A gyermek. "Istenem, mi ez? Mit akarsz ezzel?"- hangzik a kíváncsi kérdés. Aztán a további kérdésözön: "Ezt most miért engedted meg? Elmondanád nekem? Mit akarsz az életemben, mit tegyek? Hol vagy? Távol vagy Tőlem." Már eleve nagy dolog, ha időt fektetünk abba, hogy megszólítjuk Istent az imáinkban és meg is várjuk, hogy mit válaszol. De igazán keressük Őt? Szüntelenül ott lógunk az íróasztalánál, hogy meglássuk mit akar az életünkkel? Nem értjük Őt. Ez a legnagyobb gondunk. Nem értjük min dolgozik, nem értjük meg, hogy ahogyan a kisfiú minden kíváncsi kérdésével megmelengette az apa szívét, úgy a mi kérdéseink sem a semmibe hangzanak. Isten dolgozik. Olyan dolgokon, amelyeket mi nem érthetünk meg és talán sosem kell megértenünk, mert azok súlya, azok magyarázata sosem lenne számunkra felfogható. Tudnunk kell, hogy az Apa a mi érdekünkben dolgozik, a mi JÓ életünkért, Ő teremti meg azt, amire szükségünk van. Isten sosem mérges. Sosem hallgatag, csak olyan kérdésekre nem ad választ, amelyhez nincs elég befogadóképességünk. Nekünk nincs mindenhatóságunk, Neki van. Miért nem bízunk Benne?

Néha pedig számon kérjük Őt és ezt néha szabad is. Ő mindent megtesz, hogy kielégítse kéréseinket, szükségeinket: a számunkra legmegfelelőbb módon. Néha pedig próbáljuk a magunk kezébe venni az irányítást, de te is tudod, hogy ez általában nem szokott jó ötlet lenni. Belefirkálunk Isten munkájába. Mi csak gyermekek vagyunk, mit sem értünk abból a hatalmas világrengetegből, szellemi harcokból, kívánságokból, emberi érdekekből, amelyeket Ő bizony számon tart...Hát nem jobb, ha az Apa dolgozik s mi Rá bízzuk magunkat? Szerintem sokkal biztonságosabb is. Ő sosem haragszik ránk, de sokkal jobban szereti, ha Rá hagyjuk a munkát, engedjük az Ő kezeiben tartani a dolgainkat és néha csak beleülünk az ölébe és hagyjuk, hogy szeressen úgy, mint gyermekét. 

Szólj hozzá!

Félelem a szolgálattól

2018. április 22. 16:10 - blackbird14

Hogyan segített Jézus legyőzni a félelmet, mely visszatartott a közbenjáró imától? Ahogy én látom...

Életemben először, amikor imádkoztak értem, patakzottak a könnyeim és nagy erőkkel próbáltam szabadulni a múlt sebeitől, a láncoktól, melyek visszatartottak attól, hogy Istent egyre jobban befogadjam az életembe. Majd egyre több keresztény programra, rendezvényre, imaestre jutottam el, ahol nagyon szerettem imát kérni, mert tudtam, hogy ilyenkor a Szentlélek erejét jobban megtapasztalhatom. 

Mindig különleges alkalom számomra, amikor a Föld Sója közösségben egymásért imádkozunk. Nagyon ritkán van ilyen, de ha van, nagyon nagy hatással van rám. Nagy ereje van annak, mikor a többiek kérnek áldást rád, fohászkodnak a szándékaidért és közbenjárnak az érdekedben, imádkoznak az életedért. Mikor először történt velem ilyen, emlékszem, hogy a sebeimből való gyógyulásért kértem imát. Ők rám tették a kezüket és páran énekelve, páran halkan imádkozva intézték szavaikat az Úrhoz. Ekkor szabályosan úgy éreztem, hogy Jézus a mellkasomra teszi a kezét, elöntött a melegség és csak sírni tudtam. Csendben, észrevétlenül gyógyított engem a barátaim imája által. 

Aztán egyre nagyobb hívást éreztem arra, hogy én is imádkozzak másokért. Hogy kilépjek a csigaházamból és engedelmeskedjek az Úr hívásának. Mert Ő igenis hívott. Jó sokszor! Mikor először elmentem a Lelkes Napok nevezetű nyári táborba, onnan úgy jöttem vissza, hogy szeretném mindenkinek elmondani Jézus Örömhírét. De persze ez nem ilyen egyszerű. Imádkoztam másokért, így messziről, otthonról, ez is jó. Viszont tudtam, hogy a hívás arra szól: álljak oda és imádkozzak az emberekért, mint közbenjáró. De féltem. Féltem, hogy mit kell mondjak annak az embernek, aki majd odajön hozzám? Honnan fogom tudni, hogy az én gondolatom vagy az Istené? Mi van, ha valami rosszat mondok majd? Vagy nem tudok semmit mondani? Vagy ha majd nem hallom Isten hangját? Nem is tudom, melyiktől féltem igazán. Mind rémisztő volt. 

Közbenjárásnál a közbenjárónak a Szentlélek legapróbb megnyilvánulása is fontos lehet az adott emberrel kapcsolatban. A közbenjáró ha kap egy látást, egy képet, úgy mondja el, ahogyan azt ő látja. Ha nem érti, kérhet magyarázatot Istentől, ha fontos, a választ megkapja. De pl. egyetlen képkocka is fontos lehet: egy réten szaladgáló kisfiú számunkra nem sokat mond, annak az anyukának, akinek nemrég hunyt el kisfia, a legnagyobb dolgot jelenheti a világon. Viszont nem szabad hivatással, halállal kapcsolatos kijelentéseket tenni! A közbenjáró van, hogy idegen, mégis mintha ismerne minket. De nem. Isten üzen általa, Isten ismer minket. A közbenjáró ugyanolyan ember, mint mi, csak egyfajta csatorna ember és Isten között, aki próbál minél kevesebbet adni magából és minél többet Istenből. Ezért  a közbenjáró szolgálóknak közbenjárás előtt érdemes elmenni gyónni, érdemes magunkat tisztán látni, hogy 100%-ban Istenre és a hozzánk küldött emberre tudjunk koncentrálni.

Hát, igen, Isten tervei néha teljesen más helyzetbe kevernek minket. :) Mikor már lassan másfél éve éreztem az elhívást a szolgálatra, nyűglődtem, hogy nekem miért nem megy a vízre lépés abból a bizonyos csónakból, egyszer csak Isten belelökött helyzetekbe. Az egyik Szívvel Lélekkel dicsőítő alkalmon, amikor 2017 őszén sokan voltunk fiatalok, engem is megkértek, hogy egy barátnőmmel álljunk föl imapárba. Először nemet mondtam, de valahogy mégis megfűzött a barátnőm. Kértem Istent, ha itt az idő, küldjön hozzánk embereket. De belül éreztem, hogy ez nem az  a nap. Nem is jött hozzánk senki abban a negyed órában.

Majd pár hétre rá egy főiskolai gyakorlat után, fáradtan, rossz lelkiállapotban érkeztem meg ugyanerre az alkalomra egy szombati napon. Isten pedig egy ilyen rossz passzban fogta meg a kezem és hívott cselekvésre. A dicsőítésvezető felszólalt, hogy ma az Úr a nyelveken szólás adományát szeretné megadni a jelenlévő embereknek. (Nyelveken szólás adománya: amikor a lélekből imádkozik az ember egy olyan nyelvet, amit saját maga nem ért. Lásd: Csel 2, 1-4; 1Kor 12, 4-11; 1Kor 14, 2) Mondta, hogy akinek megvan ez az adomány, az menjen oda olyan emberekhez, akiknek nincs meg és imádkozzon értük. Nekem már megvolt, úgyhogy egy barátnőmmel odamentünk ismerősökhöz és imádkozni kezdtünk értük. De nem volt ilyen egyszerű. A fejemben ezernyi gondolat volt: Jaj, Istenem, miért pont most, nem vagyok valami jól? Nem látod, hogy nekem így is van elég bajom? Na jó, itt vagyok, ha már eljöttem! Vonakodva, de elfogadtam azt, hogy sose lesz olyan alkalom, amikor teljesen késznek fogom magam érezni erre a szolgálatra. Így az volt bennem: most vagy soha! Megkérdeztük, hogy imádkozhatunk-e a lányért, igent mondott, majd rátettem a kezem és arra koncentráltam, hogy minél kevesebb legyen belőlem, minél több Istenből. Kértem Istent, hogy Ő védelmezzen az ima közben. Kértem a Szentlelket, hogy Ő töltse el a lányt és fohászkodtam, hogy adja meg ezt az adományt, mely közelebb segítheti őt Istenhez. Eközben a szívemmel hittem, hogy amit Jézus nevében kérünk, azt megkapjuk. A Szentírás szavai jártak a fejemben. Már ima közben megköszöntem Istennek, hogy ezt a lányt is elhívta ide ma este és engem is. Az estén többen megkapták a nyelveken szólás adományát, a lány is, akiért imádkoztunk!!! 

Soha nem fogom azt érezni, hogy teljesen kész, teljesen felszerelt, teljesen felkészült vagyok. Mert én nem tudom az időt, de Isten tudja, mikor alkalmas. Ha én el vagyok foglalva a saját gondjaimmal, a saját életemmel, a saját nyűgjeimmel, Isten néha radikális módon szólít fel a cselekvésre. Tessék! Tanulj meg úszni! Persze Ő már tudja, hogy réges-régen készen állok rá, de nekem kellett az a löket, hogy kilépjek a vízre. 

Isten pedig használt. Hogy milyen érzés volt? Ráhangolódni Isten wifijére elég fárasztó, hiszen koncentrálni kell az adott emberre, a Szentlélekre és ez azt igényli, hogy ne magammal törődjek. Ami valljuk be, elég emberi dolog. Közbenjáráskor pedig az isteni dolgokra kell figyelünk. De amikor látod, hogy az adott ember boldog vagy meglepett, hogy Isten általad dolgozik és te Isten egy meghosszabbított keze vagy... Téged is felemel. Többet szeretnél. Többet látni abból, ahogy Isten életeket formál át egy ima által. Mert nem te vagy én cselekszem ilyenkor... Hanem Isten. 

Ezek után pedig újabb helyzeteket kaptam. Nem maradt abba a hívás, Isten szól és megyek. Életem ezen területét is sikerült átadnom Neki, a félelem megszűnt. Van egy barátnőm, akivel úgy érzem egy szoros kapocs van közöttünk és együtt szoktunk másokért közbenjárni különböző alkalmakon. Isten minket együtt nagyon jól tud használni. A közbenjárás másokért egy szolgálat, olyankor nemcsak a dicsőítés vagy az imaalkalom résztvevője vagyok, hanem mások felé fordulok. Olyankor nem kapok, hanem adok. Ezt is meg kellett tanulnom. Mégis ez a szolgálat boldoggá is tesz, mert láthatom a Szentélek erejét a másik ember életében munkálkodni, ami nekem is ugyanolyan örömet okoz. Újra és újra rájövök ezáltal, hogy tényleg Istené minden dicsőség. Ez pedig minden áldozatot megér.

Bátorítalak arra, hogy ha közbenjáró szolgálat van, menj és kérj imát! Ha pedig másokért van elhívásod közbenjárni, merj lépni az ügy érdekében nyitott szívvel! :) 

 untitled_design.jpg

Szólj hozzá!

Szabad szívvel

2018. április 02. 12:28 - blackbird14

Egy különleges bejegyzés következik, egy különleges lánytól. 18 évesen hatalmas hittel rendelkezik és én fel is nézek rá emiatt. Olvassátok szeretettel Tarjányi Rebeka írását. Ahogyan ő látja...

“Az örök élet igéi nálad vannak.” Jn. 6,68

Érezted már azt, hogy el van nehezedve a szíved?
Keresed magadban és magad körül a választ, hogy mi miatt lehet ez. És mintha nem találnád… Arra fogod, hogy “biztos fáradt vagyok”, már mint úgy lelkileg. “Na meg persze az a tegnapi veszekedés sem jött túl jól azzal az illetővel.” Aztán elkezdesz gondolkodni azon, hogy talán azért érzel így, mert még mindig lehet egy olyan bűn az életedben, amit nem tudtál Isten elé vinni…

Mi lehet a gond? Lehet egy ezek közül? Vagy mind a három? Netalán más van a dologban?

Biztos vagyok abban, hogy Te is küzdesz időnként a “nehéz szív kérdéssel”. És annyiszor kutatod és keresed magadban és magad körül az okát. De van egy sokkal egyszerűbb és rövidebb út: Keresd Istennél! 

Szoktál-e imádkozni? Jó-jó, tudom, mindig ott van benned egy-egy fohász napközben… Na és persze állandóan a kedvenc dicsőítő dalaid járnak a fejedben… :) De ez elég?

Szoktál-e félrevonulni, mondjuk egy fél órácskára legalább,

hogy Istennel legyél?

Hogy csendben legyél?

Csak Istenre figyelve.

A szobádban.

Feltéve Istennek a kérdéseidet.

Figyelve Rá.

Figyelve a válaszaira.

Van egy örömhírem: Ő sokkal többet ad, mint válaszokat. :)
Ő békét ad, erőt és útmutatást, hogy többé ne nehezedjen el a szíved.
Azonban ahhoz, hogy ez többé tényleg ne történjen meg, mindennap töltened kell Vele időt! Csak Vele! Csak Jézussal! :)

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”
Jn. 6,35

szabadszivvel.jpg

Szólj hozzá!

Jézus, mutass be engem magamnak!

2018. március 25. 12:18 - blackbird14

Mikor már 23 éves létemre azt hittem, hogy totálisan ismerem magam - már amennyire az ember egészségesen tisztában lehet önmagával - szembesültem néhány kihívással, ami eléggé felbolygatta az életemet, változásokba hívott. Ehhez viszont mélyen önmagamba kellett nézni, visszacsatolni az eddigi ismereteimet magamról.

Kérdezte már tőled valaki, hogy mi az a testeden, amit ha lehetne, megváltoztatnál? Vagy mi az, amit soha, mert szépnek, jónak vagy egyedinek tartod? A tulajdonságaiddal hogy állsz? Ismered magad, hogy különböző stresszhelyzetekben hogyan reagálnál? Tudsz racionálisan dönteni? Úgy tartják, először meg kell ismerned Istent, saját magadat, majd csak azután tudod megismerni a párodat. Mennyire ismered magad?

Egészen eddig azt hittem, én egészen jól. De mikor az életben egy-egy választóponthoz érkezik az ember, rájön, hogy ha bármit is tesz, akkor sem marad ugyanaz az ember, aki egykor volt. Én éltem már át ilyen nehéz időszakokat és talán most is egy ilyen szakaszában vagyok az életemnek. Ezek a kísértések, a próbák, a nehézségek, melyek által - ha jól vesszük az akadályokat - növekedhet a hitünk, fejlődhet a jellemünk. Január eleje óta szárazságban voltam, ami azt jelenti, hogy nem nagyon tudtam imádkozni vagy ha Istenhez fordultam, nem éreztem az Ő jelenlétét, nehezen éltem meg a hitem. Nem tudtam belehelyezkedni a dicsőítésekbe, ezért sokszor inkább el sem mentem rájuk. Tudatosítanom kellett magamban, hogy Jézus akkor is ott van, ha nem érzem a jelenlétét, érdektelen vagyok a dalok iránt vagy ha egyszerűen nem kapok választ az imáimra. Ekkor is szembe kellett néznem magammal: vajon csak akkor hiszek Istenben, ha Ő üzen, válaszol, megérint?

Azután az élet egy új szakaszában, mikor úgy érzed megtaláltad a társadat, általa megláthatod magadat az ő szemében. Ő tényleg így néz rám? Így lát engem? Vele máshogy vagyok önmagam, mégis az a legjobb énem, aki lehetek. A nehézségeket és a próbákat most már közösen oldjuk meg, de különböző módon éljük meg mindketten. Egy új kapcsolattal új, eddig nem igazán átélt érzésekkel találkoztam, melyek nagy vihart kavartak bennem. Valamelyek romboltak, mások építettek engem. Mi a féltékenység? Mi az irigység? Mi az elfogadás? Mi az önzetlen szeretet? Mi az odaadás? Mi a kitartás? 

A legutóbbi első pénteken, március 2-án különös Isten-tapasztalásom volt a szentségimádás közben. Nem tudtam szolgálni sem, csak ültem a padban és néztem Jézust. Igazából hátra akartam menni, hogy kicsit egyedül legyek, de egyszerűen nem bírtam mozdulni. Ott maradtam és csak néztem, néztem... Annyi minden kavargott bennem, amiket még magamnak sem vallottam be. Arra szólított a Lélek, hogy adjam át neki ezeket. Halkan, reszketve, jól megfontolva kimondtam azt a pár érzést, ami bennem volt és fojtogatott... Éreztem, ahogy a Lélek ezeket kiszippantja belőlem és Isten örül, hogy én egyre szabadabbá és szabadabbá válok. Nekem viszont fájdalmas volt minden egyes kimondott szó. Tudtam, hogy Isten így szeret, ahogy vagyok és arra szólít, hogy ismerjem meg önmagam. Mert igazából nem is sejtem ki vagyok az Ő szemében.
Ez nagyon szíven ütött, mert becsaptam magam, elhitettem magammal, hogy egyes dolgok nem érdekelnek, nem fájnak, közben pedig igen. Pontosan olyan ember lettem, amilyen nem akartam lenni. Micsoda irónia. Szerencse, hogy van egy Istenem, aki újra és újra felnyitja a szemem, hogy ha el is tévedek, térjek vissza a Hozzá vezető útra!

A márciusi Felházon újabb tapasztalás ért, Isten üzent egy közbenjáró ember által. Az a lány nem ismert engem, én sem őt, de imádkozott értem és nem is tudja, mennyire jól használta őt az Úr. Az önképemről mesélt nekem, én pedig majdnem összerogytam: a felismeréstől, az igazságtól, igazából meg is ijedtem és fura, de öröm is volt bennem, milyen jól ismer engem az Úr. Persze egyből el kezdtem sírni... Egyetlen mondatot osztanék meg, mely nagy hatással volt/van rám: "Jézus, mutasd be őt saját magának!" Mennyire, de mennyire a mostani életemre vonatkozik ez a mondat!! Engedem Istennek, hogy formáljon vagy elzárkózom előle? Kő vagyok, mely változatlan? Vagy virág, mely egyre csak nyílik?

A körülmények folyamatosan változni fognak életünkben. Meg kell maradnunk abban, hogy Isten Jó és nem visz bele nagyobb csatába, próbába, mint amit ne nyernénk meg. Növekedni kell hitünkben, mert nem maradhatunk anyatejen, ha Isten királyi lakomát szán nekünk. Ha elsőre nem megy, ki kell tartanunk és tanulnunk a hibáinkból. Ez pedig az önképünkre is igaz: folyamatosan változni fog, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az Atya gyermekei, örökösei vagyunk!!! Király a mi Apukánk! Néha pedig fel kell néznünk Jézusra és megkérni Őt: Kérlek, mutass be engem magamnak, drága Jézusom!

img_20171205_160149.png

Szólj hozzá!

Karácsony?

2017. december 25. 17:02 - blackbird14

Nagyon igyekeztem ebben az évben, hogy most tényleg lelkileg is megéljem a Karácsonyt. Voltak sikerek, kudarcok, elköteleződések. Ahogy én látom...

Miért nincs karácsonyi hangulatom?

Tettem fel magamnak a kérdést, miközben az utcán egy-két csomagoló papírba kapaszkodó ember suhant el mellettem a Kárász utcán. Olyan jól indult: a Föld Sója közösséggel idén iszonyat jó meglepetésben lehetett részem, hiszen adventi naptárt készítettünk közösen magunknak és azt hazahozva, mintha együtt készülnénk a Karácsonyra, sőt egy kedves barátnőmtől is kaptam egy adventi naptárat, minden napra egy-egy gondolkodtató történettel. Az adventi elköteleződésem is emellett szólt, mert az aznapi igerészt mindig alaposan átgondolva, Istennel imában elmélkedve töltöttem el. Bár akadt egy-két nap, ami kimaradt, de rögtön pótlásra került, nem maradtam le és nem kellett heteket bepótolnom. A másik az odafigyelés volt. Ezzel akadtak problémák. Sőt, bevallom, talán nem is tartottam ezt a fogadalmamat. Az odafigyelést azért választottam, mert hajlamos vagyok belefeledkezni magamba, nem észrevenni, hogy talán a másiknak szüksége van valamire, visszakérdezni, hogy vele mi van...nem csak velem. Ebben csúfosan elbuktam. Bár az elején egy-két nap sikerült figyelni erre, ezen lesz még mit csiszolni. Még így, ezt leszámítva is elmondhatom, hogy életem egyik legjobb adventi készülődését éltem meg tudatosan, Istenre figyelve. :) 

Akkor mégis hol van az érzés: a mézeskalács illata, a díszek, a csillagos fények, a fenyőillat, az ajándék miatti izgatottság? Elvesztek. Vagyis itt van, körülöttem mindenhol: a konyhától kezdve a kivilágított utcákon át. Keresem azt a gyerekkori énemet, aki Istenről mit sem tudva várta a Jézuskát, hogy hozza az ajándékot. Megtaláltam belül, de most már nem elég ez az emlék. Tudom, hogy többről van szó. Már nem kell az ajándék. Nem kell az ízlésesen feldíszített fa, nem kell a különböző sós és édes sütemény, nem kell. A családom kell. Hogy együtt díszítsük fel a kopár fenyőfát, hogy együtt süssünk és együtt együnk, hogy együtt menjünk el a misére...

Elvesztem a giccses grincs-fák között, tágra nyílt  szemekkel bámulom a díszítést az Árkádban és ugyanígy teszek, mikor meglátok egy-egy teljesen megfizethetetlen árat a boltban. Hogyan kerültünk ide? Mit ünneplünk Karácsonykor? "Hogy együtt van a család." Persze. Szétszakadt családok egy évben egyszer összegyűlnek, hogy behozzák az elmaradt szeretet-adagot. A lehető legnagyobb gondossággal kiválasztott legújabb típusú játék megvétele után gondolkozunk el, hogy a gyerek valószínűleg egy hétig fog vele játszani, de mindegy, mert a szándék a fontos. Vagy már nincs karácsonyfa, vacsora, ajándék sem...csak a TV és a karácsonyi filmek maratonja. Egyedül. Magányosan. Elszigetelve. 

Tudod te, hogy mi a Karácsony? KIT ünneplünk? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést.

Jézust! Az Ő születésnapját. Oh, mire megértettem! Nehéz tudatosan készülni erre az alkalomra, miközben a világi dolgok teljesen elviszik az irányt az anyagiasság felé. DE! Jézus a lehető legjobb út, hogy nagyon boldog legyen a Karácsony. Hiszen Ő az ünnepelt, mégis alig várja, hogy adjon. Hatalmas ajándék Ő számomra, hogy eljött a földre...eljött és ugyanolyan emberré lett, mint én. Születhetett volna királyok közé vagy gazdagok, hercegek, bölcsek közé. Ő mégis egy jászolban látta meg a napvilágot: védtelenül, ártatlanul, tisztán. "A legdicsőbb király a legszerényebb helyen született." Mennyire igaz!

b31186d0effd6b723ef04b3e9590dc38.jpg

Ennek megértésében pont a mai prédikáció segített: Jézus embergyermek lett, hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Talán még mindig nem értem egészen a Karácsony lényegét, úgy érzem a felszínen járok, de azt tudom, hogy sokkal többről szól, mint amit a média, a szokások, a zenék vagy a díszek adnak. Ilyenkor valahogy Jézus kicsit közelebb van hozzánk, mintha minden ember tudná, hogy Ő létezik, de elhessegetik a gondolatot és próbálnak e világ szerint ünnepelni. Közben a lelkük éhezi Istent, csak nem tudják, hogy Ő az, aki az ürességet be tudja tölteni. Jézus most valahogy közelebb van...te beengeded?

Az én Karácsonyom idén arról szólt, hogy megértsem: ez többről szól, sokkal többről, mint én azt kislányként valaha is álmodtam. "Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek." (1Kor 13, 11) Ezen az úton, mikor felnövünk, a hitünk is formálódik, többre van szüksége. Nem elég a Jézuska. Jézusra van szükségünk a szívünkben.

Emberek közt utolsó, királyok közt első. (Születés c. film - The Nativity Story) 

 Kép: pinterest

Szólj hozzá!

Felház a napfény városában

2017. október 14. 19:12 - blackbird14

"Ti is érzitek, hogy változott a légkör? De tényleg!"- írja az egyik barátnőm, aki szintén részt vett a Felházon Szegeden. Ahogyan én láttam...

Nagyon megörültem aznap este, mikor kiderült, hogy a következő Felház Szegeden lesz, viszont az azt megelőző héten egy elég mély szárazságba estem. A kísértés a magányommal és a bűneimmel játszott, torz tükröt tartott elém és kis ideig ugyan, de hittem neki. Majd Isten imában és dicsőítésben is szólt hozzám, és hamar túljutottam ezen a nehéz pár napon.

A Felház előtti napokban az Úr a szívemre helyezte: mindenkit vagy senkit. Én pedig elkezdtem minden ismerősömet meghívni Facebookon és személyesen is. Imádkoztam, hogy történjenek majd csodák, többet akartam, mint eddig bármikor. Pedig összesen csak 4 Felházon voltam :) Szeged számomra sokat jelent, mint az Imádság Háza tagja imádkoztam is párszor azért, hogy a Szentlélek töltse el az utcákat, tereket, paneleket és Ő töltse be az emberek szívét. 

Persze ez sem ment probléma nélkül. Lett volna szállásunk, maradhattunk volna sokáig, de kiderült, hogy haza kell jönnünk az utolsó busszal, negyed egykor. Végre eljön a Felház, nem mi megyünk hozzá, hanem az jön le hozzánk, és akkor sem maradhatok végig. Jól be is rágtam mindenkire, de persze aztán megenyhültem: mekkora királyság, hogy 4 órát is eltölthetek az Élő Jézus jelenlétében. Csak Ő és én, és egy mini Szeged a Hungiban. 

Sokan visszajelöltek a Facebookos eseményre, sokan mondták, hogy eljönnek. Aznap elmaradt pár órám, így itthon készülődtem, de már nagyon be voltam zsongva. Majd délután útnak indultunk egy közös kurzusra a húgommal, szinte olyan érzésem volt, mintha ünnepelni mennénk. A húgom befonta a hajamat, és még az előadás is klassz volt.

Majd Alsóvárosra igyekeztünk, mert az Antióchia Közösséggel misére mentünk. Külön öröm számomra, hogy az új csoporttársaim közül is eljöttek néhányan és a Felházra is együtt indultunk el. Meglepődtem. Talán nem hittem abban, hogy ha elhívok valakit erre az alkalomra, bizony el is jön? 

A szegedi Felház a Hungi Vigadóban volt, amikor beértem, máris sok-sok ismerős arcot pillantottam meg. Ennyi ölelést régen kaptam egy estén és én csak fürödtem a hálában és az örömben, hogy Isten ennyi klassz embert elhívott erre az estére. Hálás voltam, mert ahogy teltek a percek nyolc óra felé, majd 9 óra körül is csak egyre gyűlt a tömeg. Hálás voltam a Felház csapatnak, hogy pont Szegedre jöttek, a szülővárosomba. Hálás voltam azoknak, akik igent mondtak a meghívásomra, jobban mondva IGEN-t mondtak Istennek. 

Isten pedig csodákat tett már az első órában. Gyógyított, megszólított, üzent. Nagy bizonyság volt bennem, hogy ezek megtörténtek, ugyan nem velem, mégis nagy hatással volt rám, hogy pl. a mellettem ülő lány élete, talán most örökre meg fog változni, mert megszólították az ismeret szavával. Minden dicsőítő alkalom másmilyen, máshogy érzem a Szentlélek jelenlétét. Ezen az estén sokszor az ének közben átváltottam a nyelvimára, egyszerűen nem tudtam már énekelni, mintha folyamatosan csak fohászkodnék vagy dicsérném az Urat, de egy teljesen más módon. Ilyen még nem sokszor történt velem. 

Az egyik dal különösképpen nagy hatással volt rám, valami olyasmiről szólt, hogy Ő rendelkezzen fölöttem. Ekkor feljött bennem az, hogy félek a jövőtől. Aggodalom fogott el, hogy mi van, ha rossz helyen vagyok, mi van, ha a jövőben olyasmire hív el Isten, amit nem tudok teljesíteni vagy túl kell lépnem a biztonságos határaimon, bele az ismeretlenbe? Ő rendelkezzen a jövőm felett is...na ez az, amit nem nagyon tudok megemészteni. 

Közben megérkezett egy másik csoporttársam is, aki azt mondta, hogy nem szeretne eljönni. Mégis eljött és nagyon megörültem neki is. Szerettem volna imát kérni, ezért mondtam, hogy menjünk el együtt. A közbenjárást a jövőmtől való félelem miatt kértem, és kaptam is :) Furcsa, hogy a közbenjáró lány is ugyanazt mondta, amit én is érzek magamban, valahol ott legbelül. Hogy szolgálni fogok, embereknek fogok segíteni. Aztán odamentem a csoporttársaimhoz és egyikük kimondta azt, amit már többször mondtak nekem a közeli barátaim: hogy okkal vagyok ebben az iskolában, mert nélkülem most nem lennének itt. Isten gyakran azért küld el emberekhez minket, egy olyan helyzetbe - ahová sosem gondoltuk volna, hogy eljutunk - hogy Ő elkezdjen munkálkodni általunk. Nekem pedig ez az egy kimondott mondat, többet jelentett száz másiknál. 

6c289ae79ab1fb77379faa74922d911d.jpg

Mindeközben elmondták az Evangéliumot és sokan ezen az estén tértek meg az Atyához, fogadták el az Ő hatalmas szeretetét. Többen az én ismerőseim közül is, páran a csoporttársaim közül is megtapasztalták, ahogy a Lélek beveszi az ember szívét. Isten az, aki megváltoztatja az életedet, ami hatással van a jelenedre, és ugyanannyira a múltadra és a jövődre is. Már nem ugyanaz az ember vagy, akiként jöttél. Mennyit jelent az, ha megosztod másokkal azt az örömöt, amit Isten ad neked? Mennyit jelent, ha elmondod, hogy Isten tényleg, valójában, ma is ugyanúgy szeret? Ha imádkozol, és a másik érzi, hogy valami megváltozik benne? Mennyit jelent, ha megnyitod a szíved, és Isten téged kezd használni, hogy másokat megszólítson? Ez a Felház

"Ti is érzitek, hogy változott a légkör? De tényleg!" Így van, pontosan ezt érzem az iskolában, a közösségeimben, és még néha itthon is! Folyamatosan változik Szeged, változnak, formálódnak a szívek. Isten elültette a magokat, locsolgatja folyamatosan, persze ha hagyjuk neki, hogy formáljon. Néha megállunk a növekedésben ugyan, várakoznunk kell, érni, erősödni, de nem engedi, hogy amit bennünk elkezdett, elfonnyadjon. Nem, Ő nem az az Isten, aki beküld a harcba fegyverzet nélkül, nem az, aki gondoz és ápol, majd kirak a jégesőbe. Ha egyszer, egyetlen egyszer is megtapasztaltad, hogy azzal a megingathatatlan, gyengéd és feltétel nélküli szeretettel szeret, ezt te is tudod Róla! Végezetül egy dal, ami elhangzott a szegedi Felházon:

Mindig értünk harcolsz Jézus, kürülötted angyalhad 
Olyan öröm tudni Rólad, hogy Te mindig győztes vagy
Kezed óv és megvigasztal, Te vagy megváltó barát
Ma is éltet kegyelmed, ezért áldlak!

Zene: Mindig értünk harcolsz

Kép: pinterest.com

A Felházról itt tudhatsz meg többet: 
- Facebook

- Hiteles interjú a Felházról

Szólj hozzá!

Isten gondviselő karjai

2017. október 01. 18:49 - blackbird14

Elmegyünk a Felházra? Milyen jármű visz el a Csörsz utcába? Lekéstük a buszt. Miért nem indul a vonat? Hol a trolimegálló? Így tapasztaltam meg Isten gondviselő szeretetét egy utazás közben...

A szeptember 15-én tartandó budapesti Felházra szerettem volna eljutni, viszont egyedül nem akartam elmenni. Aztán a Föld Sója közösségembe érve elszóltam magam, hogy milyen jó lenne, ha felmennénk. Akadt is két ember, akivel összefogtunk és péntekig megszerveztük azt, hogy bármi áron, de feljutunk. 

- Nekem 15-én délelőtt volt a tanévnyitó a főiskolán, így nem tudtam már hazajönni és visszaérni a vonatra. A barátnőm volt olyan kedves, hogy addig náluk lehettem, átvettem az ünneplő ruhám és csináltunk szendvicseket is. 

- Odafelé a vonat megvolt, viszont visszafelé nem tudtuk hogyan jöjjünk, ugyanis hajnali vonattal két lánynak elég veszélyes lett volna hazautazni. Végül ez is megoldódott, mi is ott aludhattunk a sülysápi barátainknál, ahogyan a többiek. 

Így indult neki négy fiatal péntek délután Budapestnek. A vonaton két ismerőssel is találkoztunk, és velük sztorizgattunk egy kabinban. Majd felérve Budapestre villamosra szálltunk és mint az édesszájú a cukrászdában, úgy ámultunk a hídon a gyönyörű Parlament láttán. Hiába, vidékiek vagyunk. Leszálltunk és a menetrend app-ot használtuk ahhoz, hogy eljussunk a Csörsz utcába...a járatot megtaláltuk, de nem találtuk a megállót. Kértünk segítséget az emberektől és némi félreigazítás után, de odataláltunk. Ekkor megpillantottam a Lelkes Napos kiscsoportomból az egyik lányt. Ő is a Felházra igyekezett, és nagyon szívesen segített nekünk, még a visszafele használatos közlekedési járatokat is elmagyarázta...amit nem használtunk végül, de majd azt is elmesélem. :D 

Megérkeztünk a Felházba. A fiatalok fogadtak minket, nagyon klassz dicsőítő banda volt és persze ért minket pár meglepetés az este folyamán. Tudtuk, hogy okkal vagyunk ott. Istent dicsérni...már csak azért is, hogy eljutottunk ide. Találkoztunk a Sülysápi Imádság Házából az ismerőseinkkel és Szegedről is voltak barátaink. Nagyon hálás vagyok az Úrnak azért, hogy életeket változtat meg ezen a helyen és mindezt a szemünk láttára teszi! 

Hogyan érintett meg Isten ebben a pár napban? Jobban észrevettem, hogy mennyire sebezhető vagyok, mennyire túlaggódó típus és csak egy kérdés járt a fejemben: "miért nem hiszek Benned jobban?" Azelőtt pár napja azt sem gondoltam volna, hogy eljuthatok Pestre, pedig Isten azt is összehozta. Nem én voltam. Annyi dolog állt közöttünk: a tanévnyitó, a szervezés, az ottalvás, a hazajutás (nekem ugyanis másnap este már fix programom volt) és a pénz. De éreztem, hogy Isten hívott engem, én pedig megtettem a felé vezető bátortalan lépéseket annak ellenére, hogy semmit sem sejtettem hogyan fog minden realitást, értelmet nyerni. Ott ültem a közel kétezer fiatal között, sírtam és azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. A szervezők beszéde mintha hozzám szólt volna: "Nem érzed alkalmasnak magad? Isten válasza: Én teszlek alkalmassá!" Pontosan így éreztem és csak ömlöttek a könnyeim. 

1004.jpg

A program teljesen magával ragadott, nem is találtuk egymást, így nem értük el a buszt, amivel elértük volna a vonatot, ami a szállásunkra vitt volna. Isten ezt is nagyszerűen megoldotta! Ott voltak ugyanis a sülysápi barátaink, így kocsival eljutottunk a Keletibe és sikeresen elértük a vonatot. A vonaton pedig leült hozzánk egy 30 év körüli, kissé részeg rocker férfi, állítólag azért, hogy beszélgessen, nehogy aludjon el a vonaton. Mi kapva az alkalmon beszéltünk neki a Felházról, szóba jött Jézus, a passió, a halál. Úgy szállt le, hogy nagyon hálás volt a beszélgetésünknek, sose gondolta volna, hogy hajnali egykor Jézusról fog beszélgetni pár fiatallal. :) 

Még nagyobb öröm volt bennem, mikor hajnalban a Sülysápi Imádság Házában dicsőíthettünk néhányan, családias hangulatban. Volt egy különös érzés a levegőben: hajnalban, hullafáradtan, mi, fiatalok, dicsérjük az Urat, aki idehozott minket épségben, aki Szegeden is eltervezte már az Imádság Házát! 

Másnap aztán ketten a barátnőmmel elindultunk haza mivel estére már programom volt, de a többiek még maradtak. Mikor felszálltunk a sülysápi vonatra, az sehogy sem akart elindulni...nekünk egy óra lett volna az átszállásig a Keletiből a Nyugatiba. Aztán mégis sikerült elindulni, de nem sokkal később bejelentették, hogy várakozni fogunk ismeretlen ideig. Itt még elbeszélgettük az időt, de rájöttünk, hogy ha nem indulunk el, annak nem lesz jó vége. Halkan imádkozni kezdtem, és akkor hirtelen megmozdult a vonat...Miért nem jutott eszembe hamarabb?? :) 

Lassan bevánszorogva a Keletibe, már láttuk, hogy még így sem érjük el a vonatunkat...viszont valahogy a Nyugatiba el kellene jutni. A menetrendi app-ra támaszkodva kerestük a trolimegállót, de nem tudtuk honnan fog indulni a trolink. Embereket kérdeztünk meg, volt aki teljesen másik irányba irányított minket, de végül meglett az a csodás troli, amely eljuttatott minket A-ból B-be. Egy későbbi vonattal, de hazajutottunk és az esti találkozómra is időben odaértem még így is. 

Amit megtanultam: sose féljek Isten gondviselésére támaszkodni és ne féljek bízni Benne! Újra megmutatta nekem, hogy ha elhív valahová, Ő az aki gondomat viseli, és ha én igent mondok Neki, nem fog magamra hagyni az elhívás közepén. 

Lekéstük a buszt? Nem baj, Istennek volt egy jobb terve: azt akarta, hogy végighallgassuk a Felházon az előadást. Nem hajnali vonattal jöttünk haza Szegedre, hanem ott aludtunk Sülysápon: Isten minket használt az odafelé úton a vonaton, hogy Jézusról beszélgessünk egy rockerrel és hogy hajnalban együtt tudjuk dicsérni az Urat. Késésben van a vonatod? Istennek van egy jobb terve... Nem találod a trolimegállót? "Jaj, Istenem add, hogy a következő ember, akit megkérdezünk pontosan tudja, hová kell mennünk!" :) És készségesen útbaigazított. Az emberekben, pontosabban az irányt adó szavaikban, vagy a vendégszeretetükben...ott láttam Istent, aki vezeti és figyeli az utamat általuk. Visszanézve nagyon áldottnak érzem magam, hogy még így egy kissé megtervezetlenül is épségben és áldottan értünk haza mindnyájan, hála Isten gondviselő karjainak! 

1001.jpgKépek: pinterest.com

Szólj hozzá!